– Hogyan vált ilyen fontossá az életében a zene?
– Abba az iskolába jártam, ahol most tanítok, de ennek egészen prózai oka volt: körzetileg ide tartoztunk. A nővérem zenetagozatos volt, rólam viszont gyerekként nem derült ki, hogy különleges tehetségem lenne, mégis lassan „megfertőzött” az a közeg, amiben felnőttem. Középiskolában végül nem zenei irányban tanultam tovább, a Csokonai Gimnázium német-orosz szakára jártam, és ekkor jöttem rá, mennyire fontos nekem a zene. Visszajártam a kórusba, és egyre erősebben jelentkezett bennem az igény, hogy ezzel szeretnék foglalkozni a mindennapokban.
– Ebből már egyenesen következett a pályaválasztás?
– Abban biztos voltam, hogy zenetagozaton szeretném folytatni a tanulmányaimat, a Nyíregyházi Főiskola magyar-ének szakára felvételiztem. Az élet pedig úgy hozta, hogy utolsó éves koromban visszahívtak a régi iskolámba tanítani, és a kórus vezetésére.
– Milyen volt akkoriban az iskolai kórus, és mennyit alakult az ön keze alatt?
– Abból a szempontból szerencsére nem volt nehéz dolgom, hogy a Szent Efrém Görögkatolikus Általános Iskolában és jogelődjében, a Bányai Júlia Általános Iskolában mindig is világhírű volt a gyermekkar, azonban hatalmas felelősség egy ilyen együttes átvétele. Az érkezésemet követően a legelejéről kellett elkezdenem a kórus újjászervezését, aminek az eredményességét jól mutatja, hogy még a nem kötelező kórusfoglalkozáson is sikerült a létszámot a kezdeti hat-nyolc főről közel százra emelni, ami egy péntek délutáni foglalkozás esetében nem kis teljesítmény. A Lautitia Gyermekkar mellett pedig létrejött az Ifjúsági Vegyeskar és a Kamarakórus is.
– A vegyeskar ötlete úgy született meg, hogy az iskola befejezése után sokan továbbra is visszajártak a gyermekkarba, ám idővel kinőttek annak kereteiből – versenyekre már nem tarthattak velünk, és tizennyolc évesen érthetően más repertoárra vágytak, mint a gyermekkari művek. A zenei műhelytől azonban nem szerettek volna elszakadni, ezért hívtuk életre a vegyeskart. Amikor pedig egy újabb generáció ebből a közegből is továbblépett, velük megalapítottuk a kamarakórust. Számomra a legnagyobb eredmény, hogy a kórustagok nemcsak a zenét szerették meg, hanem azt a közösséget is, amelyet a Lautitia jelent számukra.
– Hogyan lehet megnyerni a mai gyerekeket a közösségi zenélés számára?
Őszintén szólva, ezt nehéz pontosan megfogalmazni. Talán az elszántságom és az eltökéltségem az, amit megéreznek a diákok: látják rajtam, milyen örömmel és szenvedéllyel végzem ezt a munkát, és ettől ők is nyitottá válnak. Szívügyem a zene és a kórus, és hiszek abban, hogy a mai digitális világban is képes olyan többletet hozzáadni a gyerekek életéhez, amelyet máshonnan nem kaphatnak meg.
– Milyen speciális kihívásokat jelent a modern világ, a felgyorsult életritmus, és ahogy említette, a digitális közeg állandó jelenléte?
– Tizenöt éve még nem létezett az a jelenség, hogy valaki próba közben a telefonját nyomkodja. Ez a nyilvánvaló okok mellett azért sem szerencsés, mert amikor egy darabot közösen próbálunk, mindannyian ugyanabba a koncentrált, közös légkörbe kerülünk. Aki ilyenkor a telefonjához nyúl, óhatatlanul kilép ebből, és megszakítja az együtt létrejövő folyamatot. Azt szoktam mondani: ha azért jössz, hogy kikapcsolódjál, hagyd, hogy kikapcsoljalak.
– Amikor elkezdtem a munkámat, még nem volt magától értetődő, hogy a gyerekek jártak már külföldön a családjukkal. Ha elutaztunk valahova a kórussal, negyven gyerekből harmincan akkor lépték át először az országhatárt. Ma már talán csak egy-két diák van, aki velünk utazik először, még a repülő sem számít újdonságnak nekik, hiszen olcsók a repjegyek. Ezért ma már nem lehet pusztán azzal motiválni őket, hogy aki kitartóan dolgozik, az velünk tarthat egy külföldi országba. Inkább azt kell megmutatni nekik, mennyire különleges élmény egy nemzetközi verseny, és milyen csodálatosak azok a kegyelmi pillanatok, amikor az előadott darab után megáll a csend a teremben – ezt az érzést máshol nem lehet megtapasztalni.
– Milyen versenyeredményt vagy versenyélményt emelne ki az elmúlt időszakból?
– Nagyon nehéz egyet-kettőt említeni, de ha mégis választanom kell, az Arezzói Nemzetközi Kórusverseny nagydíját említeném – bár már tíz éve történt, máig meghatározó élmény számomra. Ugyanígy emlékezetes a Salzburgi Nemzetközi Kórusverseny is, ahol a Covid utáni időszakban szerepeltünk, és különösen nagy jelentősége volt, hogy gyerekkarral akkor nyertem először nagydíjat, ráadásul felnőtt kórusokkal egy mezőnyben. Mégsem elsősorban a győzelem marad meg élesen az emberben, hanem a kórustagok tekintete, arca és a közösen átélt élmények. A versenyre való felkészülés sokszor fontosabb, mint maga az eredmény: az a folyamat, ahogyan együtt dolgozunk a sikerért. Ilyenkor két héten át napi nyolc órát próbálunk, tulajdonképpen szimbiózisban élünk, és ez idő alatt valódi családdá válunk.
– Tudna példát mondani arra, mit tapasztal, hogyan alakítja a gyerekeket a zene, a kóruséneklés?
– A kórus gyakran nyitottabbá teszi a visszahúzódó gyerekeket, de az ellenkezője is igaz: sokszor előfordul, hogy egy-egy zsiványabb természetű, az órákat rendre megzavaró tanítványunkról a kollégák alig hiszik el, mennyire megváltozik a színpadon – ott egészen másként viselkedik, mert annyira szeret énekelni. Sok gyerek számára a kórus sorsfordító élmény, már az is hatalmas erőt jelent, hogy egy közösséghez tartozhatnak. Néhányuk számára ez az egyetlen biztos kapaszkodó, és az is előfordul, hogy ha kicsit megbillen az életük, akkor is visszatérnek a vegyeskarba, ahol újra önmagukra találnak.
Hamarosan igen rangos fellépés vár önökre, hiszen novemberben a Müpában fognak szerepelni, nem kisebb szólista társaságában, mint Benjamin Appl. Ez egy fantasztikus lehetőség számunkra. Már két éve dolgozunk rajta a háttérben, ekkor kerültünk a Müpa vezetőségének látóterébe. Megtisztelő, hogy egy olyan rangos eseményen szerepelhetünk, mint az adventi koncert, ráadásul Benjamin Appl mellett.
– Rendkívüli izgalommal készülünk, már fél éve tudatosan úgy alakítom a repertoárt, hogy november 29-én, advent első vasárnapján teljes biztonsággal állhassunk színpadra. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a Lautitia mind a hazai, mind a nemzetközi színtéren bizonyította már, hogy méltóképpen helyt tud állni ebben a feladatban.
– A visszajelzések közül a legfrissebb a Mester-M Díj, amit idén ön is megkapott. Hogyan tekint az elismerésre?
– Hihetetlennek tartom, mert valahogy sosem „én”-ben gondolkodom, hanem „mi”-ben. Ezért különös, amikor engem tüntetnek ki, mert én mindig a kórussal egységben, a Lautitia tagjaként tekintek magamra. Jó volt azonban ráeszmélni, hogy individuumként is értékes, amit végzek. Megtisztelő, hogy ilyen sok jelölt közül választottak ki az elismerésre, és ahogy a többi díjazott kisfilmjét néztem, azon gondolkodtam, hogyan kerülhettem közéjük. Amikor a feleségemmel beszélgettünk, akkor is szóba került, milyen jó, hogy egy ilyen közegben az én nevem is felmerült. Persze, nekem továbbra is a kórus az első, csak épp nagy öröm, hogy a munkámat külön is elismerik.
Szerző: www.fidelio.hu
Fotók: BSZI
